LÁSS csodát, vakon is lehet síelni...

...mindennek alapja a megbízható, jó oktató.
2011. 01. 31, Hétfő

2011. január 6-9-ig Ausztriában tanultak síelni a LÁSS (Látássérültek Szabadidős Sportegyesület) tagjai, amely a LÁSS és a K2 Sí és Snowboard központ szervezésében jött létre. A jóhangulatú és élménygazdag táborért köszönetet kell mondanunk a Magyar Telekomnak, a K2 Sí és Snowboard központnak, mint kiemelt támogatónak, a Snowline-nak a szállásért, valamint a remek oktatói csapatnak.

A résztvevő látássérültek a LÁSS keretén belül már egy-egy alkalommal ismerkedtek a síeléssel, s mivel nagyon megtetszett nekik ez a sport, felmerült az igény részükről az újbóli síelésre. A LÁSS 2006-ban alakult, céljuk az, hogy biztosítsák a látássérült emberek számára nehezen, vagy segítség nélkül egyáltalán nem elérhető szabadidős sporttevékenységekben (futás, lovaglás, síelés, túrázás, evezés stb.) történő részvételt és azok kipróbálását.

0. érkezési nap

A tábor otthona St. Blasenben a Snowline háza volt, amely a Grebenzeni sípályától 3 km-re található. A házat hamar felfedezték és birtokba vették a látássérültek. Finom vacsoráról és reggeliről a háziak (Snowline) gondoskodtak. Első este ismerkedtünk egymással, ahol inkább mi látók eveztünk ismeretlen vizekre, de sok segítséget kaptunk. Kiválasztottuk, hogy ki-kivel fog együtt síelni, így vidáman vártuk az első közös síelést.

1. nap

A grebenzeni sípálya is hozzájárult a tábor zökkenőmentes lebonyolításához. A bemelegítést követően a helyi kölcsönzőből mindenki fejére bukósisak került, s így vágtunk neki a havas lejtőnek. A kezdő köteles felvonóval felszerelt pályát néhányan hamar el tudták hagyni, hogy egy hosszabb lejtőn tudjanak gyakorolni, ahol már tányéros felvonóval egyedül kellett feljutniuk. A kezdők viszont lelkesen rótták a köröket és szívták magukba a tudást, aminek délutánra meg is lett az eredménye. Ebédidőt a pálya lábánál található hüttében töltöttük el finom ételek és jóízű beszélgetés mellett. Délután már a haladó síelők az ülőszékes felvonó segítségével a piros, közepesen nehéz sípályákat hódították meg. A kezdő csapat pedig átköltözött a tányéros felvonóhoz. Este persze kiéhezve várta mindenki a vacsorát. A látássérültek csapata nem tartott igényt segítségre, mivel teljes értékűen simán megoldottak minden vacsora körüli teendőt, ezért mi látók a földszinti konyhában étkeztünk. Ezután egy hatalmas játék következett dal és vers fabrikálással, majd bekötött szemmel kellett közlekednünk... jókat nevettünk. A legkomolyabb az volt, hogy a játék végén mi látók levehettük a kötést a szemünkről....

2.nap

Szállásról kiérve a pályára, közös játékos bemelegítéssel kezdtünk, ami feldobta a hangulatot. Páran délelött meghódítottuk az összes sípályát. Itt már voltak nehezebb részek, de profi módon fejlődtek a tanítványok, így minden gond nélkül lehetett síelni. Voltak, akik egy eltévedés miatt az erdőben kötöttek ki. Ezért rögtön alkalmuk volt kipróbálni a freerideolást mély hóban és fák között. Úgy tűnik, ez sem volt akadály. Délután már mindenki vagy a tányéros, vagy az ülőszékes felvonóval közlekedett. Így bárrmerre is néztek a hegy lábánál állók, mindehol láthattak hátrafelé síelő vagy látássérült mögött fennhangon beszélő (ordibáló) síoktatót, illetve stanglival összekötött tanuló-oktató párost. Estére mindenki kellemesen elfáradt. Így este egy kellemes beszélgetés során megköszöntük a háziak remekül megszervezett vendéglátását.

3. búcsúnap

Utolsó délelött indenki a legjobb formáját hozta. Az idő akár - az előző két napban - szuper volt. Kék ég, fehér táj, szikrázó napsütés. Előkerült erre a napra egy új sporteszköz; a snowblade, amit ketten-hárman ki is próbáltak. Nagyon tetszett nekik és látható eredménye is volt, ugyanis bizonyos dolgok a mozgásukban helyükre kerültek. A két és fél nap síelés alatt mindössze egy hasra (arcra) esés volt, ami kisebb horzsolással járt, így komolyabb sérülés nélkül zárhattuk a síelést. Hamar elszállt az idő. Visszatértünk a szállásra, bepakoltuk a csomagjainkat és némi fotózgatás után útnak indultunk hazafelé. Reméljük mindenki jól érezte magát és amennyiben lehetőség nyílik rá, jövőre is megismételjük ezt a sítúrát.


Még egy személyes élményt, tanulságot szeretnék megosztani veletek. Pszichológusként dolgozom lassan hat éve, munkám során nagyon sokszor, sok különböző személynek tettem már fel azt a kérdést egy beszélgetés vagy egy általa elmesélt történet után: mi az, amit elviszel ebből magaddal, mi az, amiről úgy érzed, számodra fontos gondolat volt. Ezt a kérdést önmagamnak feltéve szeretnék kiemelni egy apró kis mozzanatot a három nap eseményeiből. A második napon egy számomra, első alkalommal, meglehetősen ijesztő és nehéz pályán jöttünk lefelé, amikor is sikerült egy elég fura pozícióban "megpihennem" a dombon. András, az oktatóm, hogy megakadályozza a további lecsúszást, megállította a léceimet, ettől viszont ezek összeakadtak, és egy elég érdekes patt helyzet alakult ki. Én megijedtem, és mondtam neki, hogy sürgősen csináljunk valamit, mert a térdem mintha nagyon fura szögben kezdene kicsavarodni. Erre ő, ahelyett, hogy szintén nagyon megijedt volna, vagy ráncigálni kezdte volna valamelyik lécet erre vagy arra, azt kérdezte: „Szerinted mit csináljunk, hogy jobb legyen?” Persze nem tudtam a választ, de örültem neki, hogy pánikszerű kapkodás helyett gondolkodni kezdünk azon, hogyan oldjunk meg egy helyzetet.

Számomra ez a történet nagyon tanulságos volt, sok olyan stresszhelyzet adódik az életemben, amikor döntenem kell arról, mit tegyek, pánikszerű cselekedetek helyett talán a jövőben többször gondolom majd át, mielőtt lépnék valahogyan. Köszönet tehát a K2 és a Snowline csapatának a sok-sok segítségért, figyelmességért és vállalkozó szellemért, amit tőlük kaptunk, és köszönet a LÁSS egyesületnek, hogy lehetővé tette számunkra ezt a fantasztikus hosszúhétvégét!

Makádi Zsófia

- Hogyan lehet vakon síelni?
- Síléccel!

A síelés volt az a sport, amit már sokszor ki akartam próbálni, de eddig még sose volt rá lehetőségem. Épp ezért nagyon belelkesültem, amikor felvetődött, hogy a LÁSS (Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete) egy síelős hosszúhétvégét szervez. A Telekomnak hála az anyagiak is a lehető legkisebbre csökkentek, de az oktatók még így is teljesen ingyen vállalták az oktatást, amiért nagy köszönet jár nekik! Ezen kívül a K2 síbolt ingyen biztosította a felszerelést számunkra, ami úgyszintén nagy segítség volt. Mivel a feltételek ennyire jók voltak, így tíz oktatóval mehettünk ki tízen látássérültek. Az oktatók közül négyen a K2, ketten pedig a Snowline csapatából tiszteltek meg jelenlétükkel.

A síelés Ausztriában, Grebenzenen volt. Csütörtök délután a felszerelés felpróbálása és egy rövid ismerkedés után autóba ültünk, és nekivágtunk az útnak. Meglepően gyorsan odaértünk, bár az is lehet, hogy csak a jó társaság miatt éreztem így. A szálláshely elfoglalása után bemutatkoztak az oktatók, és megtudtuk, hogy ki melyik oktatóval fog együtt síelni az elkövetkezendő három napon.

Másnap reggel a sípálya aljában megismerkedtem a síelés alapjaival. Első körben csak a léccel való közlekedést tanultam, de később már a tanuló pályán is próbálkoztam.

Azt mondják, hogy minden kezdet nehéz, a síelésnél ez biztos így van. Legalábbis nálam így volt... Épp ezért nagy köszönet jár Adrinak (az oktatómnak), aki a sokadik rontásom után is ugyanakkora lelkesedéssel magyarázott, és elemezte a hibáimat. Azért nem volt annyira rossz a helyzet, a második nap már nem a tanuló pályán, hanem eggyel nagyobb fokozatún próbált beavatni a kanyarodás rejtelmeibe. Ekkor hol előttem, hol mögöttem, de volt, hogy mellettem jött, és adta a különböző instrukciókat. Az igazi áttörést a harmadik (vagyis az utolsó) napon éreztem, amikorra már esés nélkül sikerült szlalomozva lejönnöm a meredek lejtőn.

A közel négy nap alatt a síelés mellett rengeteget nevettünk, így nem volt időm unatkozni. Az egyik fárasztó nap estéjén az oktatók túszul ejtették Zitát (az egyik látássérült lányt), ezért nekünk megadott szavak felhasználásával felszabadító verset kellett írnunk. Már az ötlet maga nagyon jó volt, de mi úgy gondoltuk, hogy mi is szeretnénk szórakozni egy kicsit. Épp ezért a vers megírása után mi is ejtettünk egy túszt, így az oktatóknak egy dalt kellett költeniük, hogy kiszabadítsák, amihez természetesen megadtunk pár szót, iránymutatóként. Egy spontán ötlet nyomán, miután ők elénekelték a dalt, bekötött szemmel fel kellett menniük az emeletre megkeresni az általunk fogvatartott túszt. Természetesen, míg ők vakon megbíztak bennünk, mi vakon vigyáztunk rájuk (muszáj volt, mivel másnap is volt még síelés), így a feladatot sikeresen teljesítették. Ezek után már nem is meglepő, ha azt mondom, hogy nagyon jól éreztem magam. Egy újabb nagyszerű élménnyel lettem gazdagabb, úgyhogy az biztos, hogy ha lesz rá lehetőség, jövőre sem fogom kihagyni!

Ócsvári Áron

Barátaim, kollégáim februári élménybeszámolói mindig a síelésről szóltak. Ilyenkor irigykedve örültem a hallottaknak és vágyakoztam, hogy egyszer én is kipróbálhassam. Aztán a LÁSS – Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete – levelezőlistáján olvastam egy felhívást, miszerint egy lelkes önkéntesünk, akinek már több szuper programot köszönhetünk (Svéd Gábor), síelést szervezne, ha van elég bátor jelentkező. Első körben nem voltam elég bátor, így nem jelentkeztem a megadott határidőig. Azzal nyugtattam magam, majd lesz még erre lehetőség máskor is. A lehetőség hamarabb megtalált, mint azt valaha gondoltam volna. Egy másik LÁSS programon kiderült, valaki lemondta a síelést, így kell egy beugrós. Két ember, öt mondat és tíz perc múlva én voltam az. Aztán már csak a kérdések gyűltek bennem. Szerencsére volt kinek feltennem őket és a kételyeim is oszlani látszottak. Legnagyobb aggályom az volt, hogy gyengénlátóként kilógok a csapatból, amelynek tagjai rajtam kívül mindannyian vakok. Hozzájuk képest sokat látok, az oktatókhoz képest nagyon keveset. De hát mindig kell egy köztes állapot J nyugtattak meg a többiek. Információs email-ek sorozata következett a helyszínről, a felszerelésről, tudnivalókról, biztosításról, ellátásról, utazásról, stb.

Aztán elérkezett a várva várt pillanat, találkoztunk a K2 Síközpontban, ahol rendelkezésünkre bocsájtották a szükséges felszerelést. Az előzetesen leadott adatok alapján személyre szólóan összeállították a szükséges kellékeket, így csak próbálnunk kellett. Egészen addig fogalmam nem volt, hogy néz ki egy síbakancs közelről, hogy kell felvenni, beállítani, megállni benne léc nélkül (hát még lécen), majd levenni, de hogy még kényelmes is legyen… Itt szeretném is rögtön megköszönni a K2-nek a felajánlást, a segítséget, amellyel hozzájárultak a hétvégénk sikerességéhez.

Az utazás alatt ismerkedtünk, beszélgettünk. Kiderült, az oktatók ugyanúgy izgulnak, mint mi, bár egészen más okból kifolyólag. Mi síelni nem tudunk, ők meg azt nem, hogy hogyan segítsenek nekünk bármiben. Megbeszéltük, hogy szólunk, ha valamit rosszul csinálnának. Hamar egymásra hangolódtunk, zökkenőmentesen ment minden.

A szállást gyorsan elfoglaltuk, szépen belaktuk, amit a Snowline képviseletében Adri és Balázs biztosított. Köszönet nekik a lehetőségért és a serénykedésért, amit az egész hétvége alatt tapasztalhattunk. Külön köszönet Balázs anyukájának – Erzsi néninek – a remek vacsorákért J Az elhelyezkedés után „alakuló megbeszélést” tartottunk, ahol kialakultak az oktató-tanítvány párosok. Az oktatók bemutatkoztak, megtudtuk azt is, ki miért vállalta önként és dalolva ezt a nemes kihívást.

Másnap reggel a pálya alján síbakancsban toporogva izgalommal néztem, hogy hova, hogy, miként fogom én ezt… De csak szépen sorba mindent, nem ám csak úgy ide nekem a hegyet. A síléc megismerése és felcsatolása volt az első lecke. Az egyléces bemelegítés után két léccel óvatoskodtunk a gyerekeknek fenntartott pálya felé. Kezdésnek az oktatóm megtanította a hóekés megállást, megtapasztaltam a siklást, aztán a testsúlyáthelyezéssel való fordulást. Egy délelőtt alatt három lecke, nem is olyan rossz. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a közelről mutatott testtartásokat jól meg tudtam figyelni, majd próbáltam leutánozni azokat. Sokat segített az is, hogy az oktatóm nagyon részletesen el is mondta a teendőket. Délután rápróbáltunk a könnyű pályára. Itt először a felvonóval kellett megbarátkoznom, majd a kiszállással, de elég ellenszenvesek voltunk egymásnak…

A szállásra visszatérve élménybeszámolók tömkelege hangzott el, hiszen az egy oktató, egy tanítvány párosok nem egyszerre és együtt haladtak, közben ritkán találkoztunk. A finom vacsit követően az oktatók és a tanítványok különböző próbákat voltak kénytelenek kiállni, melyeket egymásnak találtak ki. Móka volt a javából. J A mi feladatunk az volt, hogy az előre megadott szavakkal írjunk egy verset a „túszul ejtett” társunk kiszabadítására. A feladat megoldása jó hangulatban zajlott, de közben tudatosult bennem, hogy a csapatban én vagyok az egyetlen, aki síkban tud írni és olvasni… Aztán mi is adtunk egy feladatot az oktatóknak, dalra kellett fakadniuk az általunk megadott szavakat énekükbe szőve. Majd a sötét emeleten bekötött szemmel meg kellett találniuk a nálunk „fogvatartott” társukat.

Aztán elalvás előtt még mindenki csúszott egyet-kettőt fejben és érzetben, ezzel a bevésődést mélyítve, J aztán másnap az izmaink már emlékeztek az előző nap tanultakra.

Néhány oktató-csere után – az első nap tapasztalatai némi mozgásra kényszerítettek minket – újfent nekivágtam a könnyű pályának, most Nórival. Tiszta lappal indítottuk ismerkedésünket a felvonóval. Második nekifutásra jobban sikerült, de szerelembe nem estünk, csak én el, mihelyst elengedtem. Nem kommunikált velem, elfelejtett szólni, hogy ne a jeges buckára menjek fel, hanem mellette el… De a nagyon kedves oktatóm ott volt mediátornak, és elmondta, mire figyeljek ebben a nehezen kialakuló kapcsolatban. Nem volt könnyű dolga neki sem. Hogyan mérhetné fel én mit látok meg és mit nem? Nagyon nehéz kérdés, amit magam sem tudok megfelelően elmagyarázni. Néhány „tesztkérdés” után sikeresen túllendültünk ezen. Nóri mindent megmutatott álló helyzetben, beállította a kezem, lábam, közben rendületlenül magyarázott, majd lassan kipróbáltuk. Az előző nap tanultakat sikeresen alkalmaztam, így tovább tudtunk lépni. A pálya meredekségétől függően több módszert is megtanulhattam a fordulásra, melyeket jól be is gyakoroltunk. Ebédre már néhány sikert könyvelhettem el. Délután újabb mutatvány következett. 5. lecke: párhuzamos lécen siklás, majd megállás. Következő lecke a korábbiakkal való kombinálás. Értettem én, de nem sikerült mindig azt csinálnom, vagy legalábbis nem olyan jól, mint azt a maximalizmusom megkövetelte volna. Hirtelen túl sok mindenre kellett figyelnem. Persze nem adtuk fel, gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás és egyre jobb lett, Nóri biztatott, javított, dicsért. Másnap már a piros pálya sokkal meredekebb lejtőin siklottunk lefelé. Nem minden pillanatban én uraltam a hegyet, inkább a hegy engem, de nem adtam könnyen magam. Néhány esést leszámítva egészen jól ment. A korábbi napok eséseiből nyert tapasztalataimat kamatoztatni tudtam, és a legfontosabb, egyedül fel is tudtam már állni. J Itt olyan önbizalomra tettem szert, hogy a nap hátralévő részében – ami sajnos már rövid volt – instrukciók nélkül mentem le a könnyű pályán, természetesen oktatói nyomon követéssel, a szó szoros és átvitt értelmében is. Ez volt ám a szabadság érzés! Elszabadultak az endorfinok és csordultig telve azzal az érzéssel, hogy ez a nap sem volt hiába, – mert most is tanultam valamit, képes voltam valamire, amit addig majdhogynem lehetetlennek találtam – lecsatoltuk a léceket, levettük a bakancsokat, amelyek nélkül már nem is éreztük magunkat egésznek, és hazaindultunk.

Olyan élményeket kaptunk ezen a hétvégén, amelyek felejthetetlenek számunkra. A lelkes és bevállalós oktatók segítségével átléphettük korlátainkat, feszegethettük határainkat, ami nem minden nap adatik meg. Jó kis csapat kovácsolódott össze, bízunk a folytatásban.

Köszönet az oktatóknak, a LÁSS-nak és mindenkinek, aki támogatta ezt a zseniális hétvégét.

Baráth Anita

Amikor megtudtam, hogy lehetőségem nyílik egy 4 napos sítúrára Ausztriában, nagyon megörültem. Utoljára Svájcban volt alkalmam 10 napot síelni gyerekkoromban, azóta csak néha-néha egy-egy napos túrán vettem részt. Az élmény élénken élt bennem, a technika azonban a feledés homályába veszett.

Csütörtök délután indultunk a K2 Síközpont kölcsönzőjéből, ahonnan a felszerelést ingyen kaptuk. Oktatóink közül is 4-en a K2-től jöttek, 2-en pedig a Snowline csapatából, mindenki önkéntesként vállalta a feladatot, hogy minket, látássérülteket megtanítson síelni.

Pénteken reggel belevágtunk a síelésbe, ki-ki szintje szerint. Minden látássérültre jutott egy oktató, aki csak vele foglalkozott ez alatt a két és fél nap alatt. Voltak közöttünk kezdők, akik akkor tapasztalták meg a síelés élményét először, s volt, aki már délután a csúcsot is meghódította. A kezdők a felszereléssel való rövid ismerkedés után egy lankásabb pályán megtanulták az irányváltást és a fékezést. Délutánra már mindenki az eggyel nehezebb pályára tért át, és a tányéros felvonó használatával is megbarátkozott.

Szombaton egy még nehezebb pályán folytattuk a gyakorlást, ide már csak ülőliftes felvonóval tudtunk feljutni. Amikor a felszerelést első alkalommal felvettük, Nekem furcsa volt, hogy bukósisakot is kellett viselnünk, hiszen annakidején Svájcban még nem használtuk, de egy rosszul irányított esés rögtön meggyőzött ennek helyességéről. Valóban sokat estem, de ezek az esések egyáltalán nem tántorítottak el, hanem inkább elősegítették, hogy megtanuljam kontrollálni mozgásomat. Az oktató megmutatja a helyes testtartást, de az alkalmazásról már nekem kell gondoskodni, s ha nem csinálom helyesen, az eredményét a saját bőrömön tapasztalom meg.

Gabó, az oktatóm pedig türelmes tanító lévén, folyamatosan bíztatott, újból és újból megmutatta, mit csináltam rosszul, hogyan javítsam ki a hibát. Nagyon jól magyarázott, jól érthetően mutatta meg, hogy a számomra ismeretlen ülőliftes felvonóba hogyan kell be- és kiszállni. Mindig elmondta, hogy a pályának éppen a meredekebb vagy lankásabb szakaszánál járunk-e. A nap vége felé, amikor a fáradtság lett úrrá rajtam, és a sok baki miatt már-már feladtam a harcot, tovább biztatott, és nem adtuk alább, másnap is felmentünk erre az előző nap még félelmetesnek tűnő pályára.

Persze, ezen az utolsó napon újult erővel, tele önbizalommal vágtam neki a síelésnek, s a legutolsó csúszásom végén elmondhattam, hogy esés nélkül érkeztem le a pálya végére. Így tehát pozitív élménnyel zárult le ez a kirándulás. Azt hiszem, én így tudnám röviden összefoglalni, hogy számomra mi a síelésben a legnagyobb öröm: mindenféle akadály nélkül tudok egyedül csúszni, szinte akármerre, ami nekem igazi szabadságot jelent.

Várnai-Kun Vera

pic_5 pic_2 pic_7 pic_3 pic_8 pic_4 pic_9 pic_11 pic_6 pic_12 pic_10 pic_13 pic_14 pic_15